Töredékek
Bizonytalan sorsú, hosszabb lélegzetű gondolatok, történetek, beszélgetések. Talán egy későbbi elbeszélésbe kerülnek bele, vagy novellává kerekednek, vagy maradnak szabadon lebegve…
Reagálás, hozzászólás
Időtlen álmok (1997)
- Szerinted színesek az álmok vagy fekete-fehérek?
- Mikor ezt először kérdezték tőlem, képtelen voltam feleleveníteni. Hiába törtem a fejem, mintha nem is lettek volna színek az álmaimban. De fekete-fehér sem! Ezt úgy éreztem, egyszerűen baromság. Biztos vannak olyan állatok, melyek csak árnyakat látnak, de az ember ismer színeket. Az egész fekete-fehérség csak a fényképezés meg a TV őskorából került az emberi tudatba.
- Ez logikusnak tűnik, mégsem emlékszel a színekre!
- Nem mondtam, hogy nem emlékszek. Csak arra nem, hogy láttam-e őket!
- Na, ez már nem teljesen világos.
- Egy egészen érdekes következtetésre jutottam álmaim vizsgálgatva, s mivel nem tudtam belekötni, helytállónak tűnik.
- Nekem sikerülhet.
- Szerintem az álmok érzések. Nincsenek benne se színek, se szavak, se tapintás, se ízek. Sőt, idő sincs! Csak érzések. A „csak” idézőjelben értendő.
- Ez hülyeség! Mindig van története , tehát van idő! Mindig vannak beszélgetések.
- Így emlékszel vissza?
- Igen.
- Erről van szó! Mikor felébredsz, az érzés elmúlik. A történet s a beszélgetés egy érzés volt, amit éber agyaddal már csak történetként és beszélgetésként tudsz felfogni, s ez nem is tökéletes. Biztos éreztél már olyat, hogy volt egy fantasztikus álmod, jobb, mint bármelyik film, mit életedbe láttál. Az egész annyira együtt volt, minden összefüggött mindennel, s te mindezt értetted, s az élmény varázslatos volt. Reggel viszont, ha megszakadtál se bírtad összerakni az egészet, s csak összefüggéstelen foszlányoknak tűntek.
- Igen éreztem, de ez nem bizonyít semmit. Egyszerűen nem emlékeztem mindenre.
- Nem is akarok bizonyítani, csak elgondolkodni ezeken. Szerintem ez olyan, mint mikor valamilyen élményedet akarod elmesélni nekem. A szavaid kevesek ahhoz, hogy ugyanazt átéljem, esetleg a képzelőerő segíthet, de ugyanaz akkor sem lesz. Ezért nem tudod magadnak se visszaidézni álmaid érzését.
- Azt hiszem, értem már a lényegét a feltételezésednek, egyszer majd mélyebben bele kell gondolnom, hogy véleményem lehessen róla. Egy azonban továbbra sem tetszik: hogy-hogy nincs idő?
- Feltűnt-e már, ha álmod közepén riadsz fel ébresztőre vagy telefonra, s ránézel az órára, a másodpercmutató, vagy a digitális kijelzőn a szám, borzasztó lassan vált. Hosszan, hosszan áll. Aztán ahogy megmozdul, a következő másodperc már a megszokott hosszúságú. Felvetted az ébrenlét ritmusát.
- Tényleg éreztem, már ilyet, de sohasem gondoltam bele. Ez igen érdekes.
- Először arra következtettem ebből, hogy minden sokkal gyorsabban zajlik álmomban, de hihetetlennek tűnt, hogy meg is értem ilyen sebességgel. Elég csak az olvasásomra gondolni: ha csak a betűket kell falni, pillanatok alatt elintézek egy oldalt, de ha fel akarom fogni, ha meg akarom érteni, már percekbe telik. Egy könyv a szavakon keresztül ad élményt, s ez időbe telik, az álomnak azonban nincs rá szüksége. Közvetlenül adja az élményt, s ez működhet akár egy pillanat alatt is. Csak az ébrenléted ad szavakat, színeket stb. hozzá, mikor vissza akarod idézni az érzést. S ekkor formálódik hozzá a történet és az idő is.
- Ez már annyira tetszik, hogy az sem zavar, ha nem igaz.
- Volt egy régebbi élményem, ami még kellett ennek a lehetőségnek a kiötléséhez. Egy kamaszkori álom volt, (ezt ki kell hangsúlyozni enyhe szexuális tartama miatt). A lényege az volt, mindenki tudta, elindult egy atombomba a városra. Ezzel kapcsolatosan zajlottak a történések, visszaemlékezésem alapján nem túl röviden. Pontosabban: elég hosszú álom volt. Egyszer csak megláttuk az atomvillanást, s tudtuk itt a vég. Így is volt, hiszen anyám kapcsolta fel a villanyt ébresztésem céljából, ez volt a robbanás fénye. Itt most nincs logika, egyszerűen csak az volt az érzésem, az egész álom a villanykapcsolás pillanatában zajlott. Valahogy annyira tudtam közben, mi lesz a vége, annyira egybe volt gyúrva az egész, s erre a villanásra kiélezve.
- Egyre hihetőbb, amit mondasz, de… - kuncogás – hol maradt az a bizonyos szexualitás?
- Ja igen, s ráadásul ennek is van jelentősége. Mivel ugye tudtam, nincs menekvés, kamaszagyam ugyan mit eszelt ki, nem kitalálhatatlan.
- Sejthető.
- Bizony, hogy utoljára még egy szeretkezés kellene, aztán jöhet a bomba.
- No meg előszörre!
- Khm… Ez bizony úgy volt. Bár álmaimban már akkor sem voltam szűz! Na mindegy, ez most lényegtelen. Szóval, találtam is egy kellemes kiállású lányt, ki hasonlóan vélekedett az élet befejezésének mikéntjéről. Meg is simogattam a mellét, s elképesztően valóságosan éreztem a domborulatot a tenyeremben.
- És? Folytasd!
- Hát a mi Love Storynk sajnos eddig tartott, beteljesületlenül tört ránk a villanás. De mikor már pontosan tudtam, hogy csak álmodtam, nem mertem megmozdulni. Ugyanis még mindig éreztem a tenyeremen a mell érintését, s nem rövid ideig.
- Mi volt az, a kispárnád?
- Semmi, teljesen üres volt a kezem, ez csak az élményből maradt vissza.
- Mégis meddig?
- Ez már csak az utólagos feltételezésem, de szerintem pontosan a másodpercmutató megmozdulásáig.
- Azaz csak egy pillanatig, amit te éreztél hosszúnak az időtlen álmodból visszatérvén.
- Pontosan.
Hosszú csendet szült a gondolatok pörgése.
- Azt hiszem ideje konkrét példával foglalkoznom, hogy jobban megérthesselek. Jó éjszakát.
- Neked is.
Reagálás, hozzászólás
Allergia (1999)
- Milyen primitív hely, tele van parlagfűvel, megfulladok. Miért nem irtják már ki az egész világon?
- Milyen jogon? Jó pár millió évvel régebben vannak itt, mint mi.
- Mert ártalmas, és nem fog hiányozni senkinek!
- És mi lesz a következő? Az elpuhult és felhígult ember előbb-utóbb mindenre allergiás lesz.
- Könnyen beszélsz, te nem éled át ezt a szenvedést.
- Akkor beszéljünk arról, amit ismerek: a derékfájásról. Szerintem, mikor az ember két lábra állt, az fájdalmas volt. Egyre többet volt szüksége a kezére, egyre többet nézegetett körül kiegyenesedve, de a gerince eleinte nem volt rá alkalmas. Mindig visszaereszkedett az egyik kezére, s fájdalmas arccal masszírozgatta a derekát, míg néhány generáció után végül teljesen felegyenesedett. Ismerős a mozdulat? Felállok az asztaltól, s fájdalmas arccal masszírozgatom a derekamat. Újabb evolúciós átmenet vagyok. Az „ülő ember” előszele. Ugyanannak a fajnak az elődei vagyunk mindketten: a Természettől elszakadt, hermetikusan elzárt (bezárt), ücsörgő emberé.
Reagálás, hozzászólás
Agyosztás (1994)
- Takáááács honvééééd!
"Óóóó, hogy akasztanád fel magad, legalább azt vártad volna meg, míg kihozzák a sörömet. Épp most szóltam ki a pincérnek a függőágyból... Azért se kelek fel."
- Süket maga, Takács honvéd?!?
"A halottat is felüvöltenéd, te bunkó. Hadd nézzem csak, melyik vagy a sok közül. Aha, gondoltam. Néhány éve a játszótéren még bácsinak szólítva könyörögtél volna, hogy legalább kapuba beállhass."
- Hogy merészel délután 4-kor aludni!?!
"Ezt kiabálnád hajnali 4-kor is, ha épp álmatlanságban szenvednél."
- Mozgás, mozgás!!
"Ha még egyet üvölt, esküszöm, szájon vágom."
- Ne szarakodjon már annyit azzal a cipővel!
..."Persze, most sem vágom szájon. Nem ez az első megszegett esküm ebben az átkozott seregben. Túl gyáva vagyok... Vagy túl okos?... Vagy egyszerűen nem vagyok senki."
- Takács honvéd! Utoljára sürgetem!
"Most ájuljak el, hogy két hét alatt megtanultad a nevemet? Nagyon kedvelhetsz."
- Tizedes! Nem kell több ember!
"Ha jól hallom, valami zseni tisztnek nincs kedve hazamenni. Igaza van: itt parancsolgathat kedvére, s van kézzel fogható hatalma. Élvezd csak! Vigasztaló tudni, mennyire szánalmas alakok vagytok mindannyian."
- Kssz... Ezt megúsztad. Ezért holnap kinyuvasztalak.
"Ezek szerint holnap se mész haza. Ha-ha, apró örömök.
Most pedig megyek vissza Hawaiira. Hangosan nyekken alattam az ágy, s azonnal rájövök, miért álmodtam függőágyról. A kinyúlt rugók hatásától furcsán meghajlott testem hozhatott ki ilyen képeket az agyamból. Az agyam... Nem is szolgál másra. Teremt nekem egy kis külön világot. Egy, a kemény valóságtól teljesen messze járó, szép, felhőtlen világot. De mi az, hogy nekem teremt? … Mi az az Én? ... Hát az agyam nem én vagyok? ... Kezd elválni az agyam és a testem. Szomorú felismerés. Ez lehet, hogy természetes, ha az embert megalázzák, korlátozzák és az egyénisége eltüntetésére törekszenek? Lehet, hogy csak így oldódnak fel a feszültségek az emberben? Vagy legalábbis nem feszülnek pattanásig. Vagy azon túl... Ezek szerint néhányunk agya nem bírta elvégezni ezt a megosztást. Akkor engem már nem fenyeget az öngyilkosság? ... Vagy talán éppen ezt a szétszakadást nem lehet elviselni? ... Esetleg éppen az a végzetem, hogy rájöttem, hogy észrevettem magamon? ... Nem tudom. Mindenesetre a kérdés kegyetlen: melyik vagyok Én?
Már látom, ebből nem lesz se tengerpart, se sör, de ha már így belekezdtem, végig kéne gondolni ezt a dolgot.
Mi is történik velem tulajdonképpen? Vidám, szabad, felhőtlen és felelőtlen, mondhatni boldog életből csöppentem egyik napról a másikra a sorkatonai szolgálatba. Sokan mondták, de én is éreztem, hogy kalandnak kell felfogni az egészet, s egy kellemes emlék lesz belőle, s a tudat, hogy csináltál valamit,s hogy ember lett belőled. Aztán, ahogy kezdtem ébredezni első kábulatomból, kialakultak az első reakcióim a bátorító ötletekre: Kaland? Hm. Azt hiszem Verne hősei nem erről álmodtak. Kellemes emlék? Keserves évek várhatnak még rám, ha ez az lesz. Jelentős kétségeim vannak afelől, hogy az embertelen környezet milyen embert farag. Marad az egyetlen pozitív dolog: kibírtam valamit.
A fenébe, igen elkalandoztam. A lényeg az, hogy egy olyan életformát kellett felvennem, ami fényévnyi távolságra van tőlem. Ezt azonban nem lehet ép ésszel elviselni. S ekkor lép életbe egy zseniális védekező funkció az agyban. Elkülöníti saját maga egy nagyon kicsiny részét. Ez tartja a kapcsolatot a külvilággal az érzékszerveken keresztül. Tehát veszi a külső információkat, a kis méret miatt felületesen feldolgozza őket, s irányítja a testet. Hogy miért van erre szükség? A nap minden percében okot adnak arra, hogy fellázadjak a sorsom ellen, aminek következményeit pontosan ismerem. Amennyiben mindent gondolkodóképességem teljében dolgozok fel, a megalázások, sértések célba találnak, s vagy a szívem nem bírja az elfojtott indulatokat, vagy fogdán töltöm az egész katonaidőt. Így azonban többé-kevésbé lepereg rólam minden, hisz az a kis agyrész kevés ahhoz, hogy felidegesítsem magam. S a másik, nagyobbik rész vajon mi célt szolgál? Azt hiszem, csak azt, hogy saját, belső érzékszerveket készít, s azt egy külön világgal látja el. Pálmafákkal, tengerillattal, csiklandozó napsugarakkal... áááh... Hé, pincér, hozod már azt a sört ?!?
Reagálás, hozzászólás